Popper Péter

Popper Péter (Budapest, 1933. november 19. – Budapest, 2010. április 16.) pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.
Évtizedekig, hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival, tanácsaival az újságokban, a rádióadásokban, a televízióban segített az embereknek a mindennapok lelki gondjainak megoldásában, eligazodni a gyermeknevelésben.

Kutatási területei a pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, valláspszichológia voltak.

 

Felsőfokú tanulmányait Budapesten folytatta az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és Moszkvában, a Lenin Intézetben. Filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tudott elhelyezkedni oktatói állásban (1957-1958), majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa lett (1958-1960). 1960-ban felvették az ELTE Jogi Karának Büntetőjogi Tanszékére aspiránsnak, majd 1963-tól a SOTE I. sz. Gyermekklinikáján tudományos munkatárs, majd tudományos főmunkatárs (1967-1980) beosztásba került. 1969-ben érte el a kandidátusi fokozatot, a pszichológia tudományok kandidátusává nyilvánították. 1980-ban kinevezték docensnek, 1984-ben egyetemi tanárnak. A SOTE orvospszichológiai oktatási csoportjának vezetésével bízták meg, ezt a feladatot 1980-tól 1992-ig látta el. 1992-1994 között az izraeli Bar Ilan Egyetem vendégprofesszora volt, hazaérkezve 1994-1996 között Horn Gyula miniszterelnök személyes tanácsadója lett. 1997-től a budapesti egyetemeken, főiskolákon (ELTE, MÚOSZ Újságíró iskola, Színház és Filmművészeti Főiskola, Rabbiképző) és vidéken is (pl. SZTE) tartott előadásokat, s konzultánsa volt a Láthatatlan kollégiumnak.
Több tudományos tisztséget töltött be, szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemle című szakfolyóiratot (1974-1990); az MTA Pszichológiai Bizottság és a TMB pszichológiai szakbizottság tagja volt; a Népjóléti Minisztérium Klinikai Pszichológiai Kollégiumának elnöke (1986-1994). A Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság választmányi bizottságának tagja volt.
Szabad idejében mindig szívesen foglalkozott szépirodalommal, maga is írt színdarabokat, amelyek közül hármat be is mutattak a nyolcvanas években.
Hosszú betegség után, 2010. április 16-án elhunyt, 20-án a Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni.

Albert Györgyi

Albert Györgyi (Budapest, 1964. május 9. – Budapest, 2008. október 3.) magyar újságíró.

 

Albert Györgyi 1964. május 9-én született Budapesten. 1981-1982 között a nigériai Lagosi Egyetemen tanult, majd 1982-1987 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen angol-történelem szakára járt, s végül 1989-ben a MÚOSZ Újságíró Iskolájában végzett.
1987-1989 között a Magyar Rádió Külföldi Adások Főszerkesztőségén az angol szekcióban dolgozott. 1989-1993 között az ifjúsági osztályon az Ötödik sebesség és a Reggeli csúcs szerkesztő-műsorvezetője, 1994-től 1998-ig a Petőfi Rádió külső szerkesztő-műsorvezetője. 1989-1995 között pedig a Calypso Rádió műsorvezetője volt.
A Magyar Televízióban 1992-ig a Mozi Top 10, 1991-1993 között A Reggel szerkesztő-műsorvezetője, s 1994-től 1996-ig a Nap-kelte és a Múzsa műsorvezetője volt. A Stúdió magazin számára készített tudósításokat filmfesztiválokról, 1998-tól az MTV női, divat- és kulturális műsoraiban volt riporter, 1999-ben a Total Film című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott, 2003-ban pedig a Nemzeti Színház sajtószóvivője volt. Azt követően szabadúszóként, sajtó- és PR-menedzserként dolgozott. Több alkalommal közvetített a televíziónézőknek az Oscar-díjak átadásáról.
Albert Györgyi világhírű sztárokkal készített interjúkat, mint például Gregory Peckkel, Joseph Heller-rel, Paul Simonnal, Glenn Close-zal, John Travoltával, illetve – az Evita című mozifilm magyarországi forgatásán – Madonnával.
2008. október 3-án halt meg Budapesten, amikor is éppen egy interjúra indult a TV2 Aktív című műsorába. A TV-csatorna taxit küldött érte a Café Gustohoz – amely kedvenc törzshelye volt –, de a gépkocsiban, a Frankel Leó utcai lakása előtt rosszul lett. A kiérkező mentők 45 percig küzdöttek az életéért, de nem tudták megmenteni.^[1] A diagnózis szerint légzési és keringési elégtelenség okozta a halálát.
Könyvei:

• Miért pont én? – A depresszió szorításában (2005)
• Miért pont ők? – A férfiak fogságában (2006)

"Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg... hogy voltál."

Megköszönöm Néked ének Bódy Attilának

Szepes Mária

Papír Mária (Scherbák Magdolna) (Budapest, 1908. december 14. – Budapest, 2007. szeptember 3.), író, forgatókönyvíró, költő, színész. Ismertebb nevén Szepes Mária, íróként Orsi Mária, színészként Papír Magda volt.

 

Apja Scherbach Oziás (1877-1911), művésznevén Papír Sándor, színész, anyja Kronémer Mária (1883-1953), művésznevén Kornai Margit, énekes-, színésznő volt.
Szepes Mária bátyja Scherbach (Papír) Viktor (1907-1976), nyelvész, író, filozófus, zenész, asztrológus volt. Filmesként Papír illetve Galántai Viktor néven is szerepelt, írói neve Wictor Charon volt. Jelentős életművet hagyott hátra, ami már keletkezése pillanatától, egész életművét meghatározóan, inspirálólag hatott Szepes Máriára. Egy fiútestvérük még csecsemőkorában meghalt.
Apja 1911-ben, nem sokkal halála előtt megalapította az Újpesti Népszínházat, és a kis Mária már 3 éves korától gyermekszínészként kezdte pályafutását. Ekkor a család még Újpesten élt, előbb a Tavasz, majd a Deák utcában. 1913-ban Pestre költöztek, a Rákóczi út 51. számú házba.
1915-ben anyja újra férjhez ment. Galánthay Balogh Béla filmrendező vette el, aki színészként kezdte, majd 1916 és 1943 között 67 filmet rendezett.
Mária a Rökk Szilárd utcai elemi iskolába jár. Első gyermekszerepét a Cigányszerelem című operettben kapta, kétévesen. Kiskorában Papír Magda néven több némafilmben is játszik, köztük a A megfagyott gyermekben, melyet nevelőapja rendezett. 9 évesen már verseket, novellákat írt. 1925-ben, 17 éves korában balettvizsgát, majd kereskedelmi érettségit tesz, ami után a Walter-féle szemináriumban művészettörténetet, irodalmat, pszichológiát hallgat. Kezdetektől fogva írónak készül, képzi magát, nagy hatással van rá a Nyugat és Ady Endre versei.
1929-ben, 21 éves korában kezdi naplójegyzeteinek írását.
Megismerkedik Szepes Béla (1903–1986) képzőművész, többszörös atléta- és síbajnokkal, olimpiai ezüstérmessel, akivel 1930. december 24-én össze is házasodnak, ezután veszi fel a Szepes Mária nevet. Mária zsidó családban nevelkedett, ám már gyermekkorában meghatározó élmény volt számára a család ismeretségi köreiből beáramlott keresztény hit, amit fiatalkorában nevelőapja, most pedig férje is a családba hoz. Mindig is a kereszténységet érezte magához közelebb állónak, ez későbbi világképében is meglátszik.
1931. január 2-án Berlinbe utaztak nászútra, és egyben dolgozni is, újdonsült férje ugyanis több német lapnál volt alkalmazott újságíró és sportkarikaturista. Három évet töltöttek Berlinben. Szepes Mária ezalatt Samuel Gerling professzornál pszichológiát, irodalomtörténetet, összehasonlító vallásfilozófiát tanult, itt alapozta meg későbbi írásaiban visszaköszöntő világképét és gondolkodásmódját ("az összefüggések tudománya"), közben karcolatokat írt az Ullstein Berliner Zeitung im Mittag napilapba. Vizsgáit már nem tudta letenni a közelgő második világháború miatt. Professzorát zsidó származása miatt elhurcolták.
1933-ban hazatértek, és a Budafoki út 55. alá költöztek. A fiatalasszony néhány évig a Budapester Rundschau munkatársaként dolgozott, Szepes Béla pedig apósa néhány filmjében is részt vállalt, hol forgatókönyvíróként, hol rendezőasszisztensként.
1934-es, Kékes-tetői élményeiből írta Akiknek pénzük van c. regényét.
1938-ban férjével a Kökörcsin utcába költözött. Májusban megszületett egyetlen gyermekük, Szepes Miklós Béla, aki 7 hónapos korában, decemberben meghalt. A családi tragédia után néhány hónappal a már gyerekszobával is kialakított, szomorú emlékű lakást elhagyták, és átköltöztek a közeli Ulászló utca 72-es számú házába.

1939-ben, Tihanyban, egy rózsakeresztes inspiráció hatására Szepes Mária hozzákezdett akkor még novellának indult írásához, amely az idők folyamán legismertebb regénye, majd az egyik legkalandosabb életű magyar könyv lett: A Vörös Oroszlán. Ezen a művén öt évig dolgozott.
A beszélőfilm legsikeresebb korszakában nevelőapja 1941-ben alapított vállalatában készült filmjeihez Orsi Mária néven forgatókönyveket is írt, köztük A megfagyott gyermek újonnan forgatott változatához, amelyet az első, valóban gyermeksorsot bemutató magyar filmként tartanak számot. "Családi vállalkozásként" a filmvilágban évek óta rendezőként tevékenykedő apja és színésznő anyja megalapította a Balogh Film KFT-t, ami többek között két Karády-filmet is gyártott. Az egyik, a Ne kérdezd ki voltam!, anyja ötletéből, Szepes Mária forgatókönyvéből, bátyja zenéjével és apja rendezésével készült. A rengeteg cenzurális vágás ellenére ("a legjobb jeleneteteket vágatták ki") a film nagy siker lett. A másik, az Ópiumkeringő szintén sikeres lett, a forgatókönyvet és Karády Katalin dalszövegeit itt is Szepes Mária írta.
A háborút Viktor bátyjával leányfalui nyaralójukban vészelte át. Ide is csak úgy tudtak lekerülni, hogy bátyja, aki jógagyakorlatainak köszönhetően irányítani tudta szívműködését, „rosszul lett”, és azután kalandos körülmények között egy mentőautón menekültek vidéki elszigeteltségükbe. Szepes Béla, aki származása folytán „védett” volt, közben Pesten próbált segíteni az üldözötteken.
A háború végeztével férjével sikerült beköltözniük egy romos pasaréti villalakásba, majd a helyreállítás után Viktor bátyjával már telt házas előadásokat tartottak a Bristol Szállóban és a Zeneakadémián. Amíg lehetett.

1946-ban jelent meg A Vörös Oroszlán, Orsi Mária szerzői névvel a Hungária kiadásában, 2000 példányban. Nem sokkal megjelenése után, amikor a kiadókat is államosították 1948, a könyvet felforgató és veszélyes műnek találván, begyűjtötték, és minden példányát bezúzták. Negyven évig volt tiltott könyv. Íróját, a nem létező Orsi Máriát nem találták. Hamvas Béla,Szepes Mária igen jó barátja, aki ekkor már a Széchényi Könyvtárban dolgozott, meg tudott menteni négy példányt.„Amikor azt hitték, megölték a könyvemet, akkor kezdett el élni.”, mondta Szepes Mária, és így is lett. A mű első német kiadása már 1947-ben megjelenhetett. 1984-ben, az Amerikában élő Püski Sándor az eredeti kiadás alapján New Yorkban publikálta. Szintén, 1984-ben, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában némileg meghúzva és egy utószóval kiegészítve, fantasyként ismét megjelent, 58 ezer példányban. Végül 1989-ben jelenhetett meg ismét szabadon a mű. A mű a Német Szövetségi Köztársaságban A Hónap Könyve lett, 1985-ben pedig a Lasswitz-alapítvány versenyén is helyezést kapott. Fordításait is több országban olvashatják.
A könyv alaptémája egy elixír, maga a Prima Materia, amely a halandókat halhatatlanná, vagy legalábbis hosszú életűvé teszi, és a kiválasztottaknak megadja azt a képességet, hogy emlékezzenek előző életeikre, tetteikre. A könyv első olvasatban egy izgalmas regény, aminek története több évszázadon ível át. Sokak azonban ezoterikus beavatási regényként tekintenek rá.
"Ne kívülről nézz önmagadra, hanem belülről nézz kifelé!"

Salamon Béla

Salamon Béla (Saly Béla, Beregrákos, 1885. március 4. – Budapest, 1965. június 15.) magyar színész, színházigazgató, humorista, karcolat- és élcíró.
A 20. század közepének egyik legismertebb magyar komikusa, a túlélni iparkodó-ügyeskedő budapesti kisember alakjának klasszikus alakítója színpadon és a filmvásznon. Felvett alakításait máig játsszák, szerepmondatai közt voltak olyanok, amelyek őt magát is túlélő szállóigévé váltak. („Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni"”, „Lepsénynél még megvolt”, „szintén zenész”.)

Egyedi jelenség volt, vérbeli, ösztönös komikus, jellegzetes, utánozhatatlan, éneklő hanghordozással. „Színésznek kegyetlenül rossz volt. Salamon Bélának: egyedülálló zseni,” - mondta róla színpadi partnere, Szuhay Balázs.

A Kárpátalján született, édesapja zsidó kisboltos volt. Hatéves korára Berettyószentmártonba költöztek, innen járt a három kilométerre lévő újfalusi elemi iskolába húgával, Bertával és öccsével, Jenővel. Nővére, Etelka nem járt az iskolába, hanem tejet hordott Újfaluba. Négy polgári iskolát végzett (más forrás szerint hatot).
Bátyja,Pál vitte Budapestre, hogy orvosnak tanuljon. A Wesselényi utcai izraelita iskolába járt, padtársa Kann Gyula (a későbbi komikus Kabos Gyula) volt. Büntetésből az első padba ültették őket. Végül nem tanult orvosnak: a Rákóczi út 2. alatt lévő textilüzlet, Lusztig Ede boltja kirakatában észrevette, hogy tanoncot kerestek és jelentkezett. Szomszédos volt a Rákóczi út 1. alatti Nemzeti Színház, amelynek rendszeres látogatója lett. (A Rákóczi utat akkor a maihoz képest fordítva számozták.)
Kereskedősegédből lett 1913-ban (más forrás szerint 1914-ben) színész, először műkedvelőként a Szabók Szakegyesületében, majd a Rákóczi úti Trocadero mulatóban kisegítőként, a kereskedősegédi munka mellett. Rekedt hangja miatt innen eltanácsolták, magánvállalkozóként kötényeket kezdett el árulni, de belebukott. Gyárfás Dezső komikus beajánlotta az Orfeumba. Első előadásán, amelyen álomba merülő bakát játszott, valóban elaludt a színpadon, alig tudták felverni, amivel nagy sikert aratott.
Ezután számos helyen játszott: A Royal Sörkabaréban, ahol többek közt Szőke Szakáll darabjait játszottak, az Apolló Kabaréban, az EMKE Kabaréban, a Bonbonniere Kabaréban.
Nagy hírnévre azután tett szert, hogy 1922-ben az Apolló Kabaréban eljátszotta Salgó szerepét Szőke Szakáll Vonósnégyes című egyfelvonásos bohózatában, amelynek bemutatása nagyrészt neki volt köszönhető. „...Élete végéig a félszeg, de ügyefogyottságában is ravasz kisember figuráját játssza, amellyel először Szőke Szakáll "Vonósnégyes" című jelenetében volt sikere, és amely jelenetnek karrierjét is köszönheti” - írta róla Dévényi Ildikó és Takács István a szineszkonyvtar.hu életrajzi összefoglalójában. A Vonósnégyes sikere egész életében elkísérte. Amikor Szőke Szakáll Hollywoodba tette át székhelyét, a darab jogait is Salamonra ruházta át.
Roboz Aladár részvénytársasága 1923. december 1-jén nyitotta meg a Terézkörúti Színpadot, az időszak egyik legjelentősebb kabaréjat, amelynek igazgatója Salamon Béla, művészeti vezetője Nagy Endre lett. A Délibáb című színházi hetilapban 1928-ban Salamon Béla erre gy emlékezett vissza: „Direktorságom egyébként nagyon könnyen ment. Egy szép napon összetalálkoztam Roboz Aladár úrral a Projektographnál. Roboz úr így szólított meg: Salamon úr, magával kedvem volna kabarét csinálni, maga olyan becsületesnek ’látszik...’. Mit tesz Isten. Úgy látszik, tényleg nagyon becsületesnek látszhattam, mert ez után a nyilatkozat után 24 órával már zsebemben volt a szerződés, mely szerint Salamon-Kabaré néven fog megnyílni az akkor Intim Kabaré. A Salamon-kabaré azonban mégis Terézkörúti Színpad néven indult meg - hála Istennek -, tudniillik ez a címváltozás jelentette azt, hogy Nagy Endre urat sikerült megnyernünk a magunk számára, 1923-ban.”
Nagy Endrével, aki a kevésbé népszerű finomabb és irodalmibb humort kedvelte, Salamonnak végig súlyos konfliktusai voltak. Mégis hosszú ideig dolgoztak együtt. (Nagy 1929-ben művészeti vezetőként távozott, de még egy ideig dolgozott konferansziéként.)
1932 elején elvállalta a Fővárosi Operettszínházban a Nyitott ablak című zenés bohózat férfi főszerepét, Novotny közlegényét. A gazdasági világválság időszakában azonban az Operettszínház is válsággal küszködött. Salamon visszatért a kabarékhoz.
1935 és 1938 között nyolc epizódszerepet játszott el filmekben. ( Az okos mamá, Köszönöm, hogy elgázolt, Sportszerelem, Havi 200 fix, Pillanatnyi pénzzavar, Úrilány szobát keres, Hetenként egyszer láthatom.)
1939-ben, mint zsidónak, megtiltották neki a színházi szereplést, egészen 1945-ig nem játszhatott, ebben az időszakban csak az OMIKE Művészakció estélyein léphetett fel néha. Barátját, a komikus Radó Sándort, akivel egész pályájukon egymást ugratták, 1944-ben megölték a nyilasok.
Lusztig Ede állítólag csúnya külseje miatt bocsátotta el a Rákóczi úti textilboltból, miután lejárt a tanoncideje (bár a cég egy Sas utcai üzletében, ahová főleg vidékiek jártak, segédként tovább dolgozhatott). Jellegzetes elálló füleivel valóban nem volt férfiszépség (bár fülek dolgában Kellér Dezsővel természetesen nem versenyezhetett.)
Rengeteget lépett fel, vidéken is, szinte mindenhová elment, ahová meghívták. Nagyon élvezte a sikert. Szívesen megállt beszélgetni, kedves embernek ismerték. Vidékre gyakran az előadás előtt már órákkal megérkezett, körbesétált, kávézott, beszélgetett és ismerkedett.
Szívesen lépett fel, amelyben későbbi válogatott játékosok is rúgták a labdát (Révész, Holics, Schlosser, Sebestyén).
Sokat viccelődtek azon, hogy nagy lábon élt: 47-es cipőt hordott. (A Vonósnégyesben szándékosan rálép az egyik „szintén zenész” lábára, aki méltatlankodik, hogy rajta tapos a „48-as” lábával.)

A blog címe- nem véletlen hiperfikcionáli - Nárcisz és Psyché végzete

Bódy Gábor (Budapest, 1946. augusztus 30. – Budapest, 1985. október 24.) legendás magyar filmrendező, színész, forgatókönyvíró.

A hetvenes–nyolcvanas évek magyar és európai filmművészetének kiemelkedő, sokoldalú művésze. A 80-as években széles körű érdeklődést keltett és nagy visszhangot váltott ki második játékfilmje, a Nárcisz és Psyché (1980), különösen a független avantgárd filmesek körében. Emellett azonban munkásságának egyéb vonatkozásai is – előadásai, videoművészete, installációi és turnéi – egyetemes ihlető forrást és a gondolatok tárházát jelentették a filmkészítők és a filmbarátok számára.

1985-ben bekövetkezett korai halála után (mindössze 39 éves volt ekkor) filmjei nagyrészt feledésbe merültek, és mára munkássága, amelyről a filmes szakirodalom is csak ritkán tesz említést, a bizalmas ajánlások tárgyává vált. A fiatalabb mozilátogató nemzedék alig ismeri a nevét. Pedig az újabb filmes irányzatok fényében Bódy filmjei érdekes felfedezésekre adnak alkalmat, revelációként hathatnak a mi időnkben is. Éppen ezért tartjuk hasznosnak és elengedhetetlennek, hogy újra felfedezzük filmjeit, s végiggondoljuk, tanulmányozzuk elméleti–gyakorlati munkásságát. Ha végignézzük Bódy Gábor filmjeit, a (kelet és nyugat közötti) európai filmtörténet egy fejezete tárul fel előttünk, betekintést engedve a nemzetközi avantgárd mozgalomba, amelynek Bódy kétségkívül része.

Bódy filmjei a szocialista korszakban készültek, amikor minden filmmel kapcsolatos ügy a pártapparátus szigorú felügyelete alá tartozott. A filmet olyan művészeti ágnak tekintették, amely a tömegekhez szól és politikai hatást gyakorolhat rájuk, ezért kemény szabályokat léptettek életbe, amelyek miatt a kísérleti vagy ellenzéki filmek szinte arra sem kaphattak esélyt, hogy egyáltalán elkészüljenek. Noha Magyarországon a kultúrpolitika némileg liberálisabb volt, mint a keleti tömb más országaiban, a magyar filmművészeket mégis szoros felügyelet alá helyezték, így a Bódyhoz hasonló temperamentumú alkotók csak rendkívüli nehézségek árán tudták elképzeléseiket a gyakorlatban is megvalósítani.
Szerencsére azonban a mozgástér olykor szabadabbá vált olyan művészek számára, mint Bódy. Ilyen volt a (már 1959-ben megalakult, a magyar szövegkönyvíróról, kritikusról és teoretikusról elnevezett) Balázs Béla Stúdió (BBS), ahol kísérleti és rövidfilmek, majd később hosszabb játékfilmek is készülhettek viszonylag szabad légkörben. A BBS a legtehetségesebb magyar filmes alkotók, filmrendezők találkozóhelyévé vált.
Bódy 1946-ban Budapesten született, középosztálybeli családban. Már egészen fiatal korától kezdve író szeretett volna lenni, érdeklődése később fordult a film iránt. 1964-1971 között az ELTE BTK-n tanult történelem-filozófia szakon. Barátai révén már ekkor közel került a filmezéshez, forgatókönyveket írt és szerepeket is vállalt (legemlékezetesebb ezek közül az 1969-es Agitátorok).
Végül 1971–75 között Bódy a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt film- és tévérendezői szakon. Már ekkor, 1971-ben csatlakozott a Balázs Béla Stúdióhoz. Ő volt az első, akit diplomája megszerzése előtt tagnak választottak, mellyel megtörték az addigi szabályt (később olyan "külsősök" kerültek be a BBS-be, mint pl. Erdély Miklós vagy Tarr Béla. Két évre rá Bódy megalakította a stúdión belül a K/3 kísérletifilm-csoportot az igazi kísérletezők fórumaként.
Bódy diplomafilmje az Amerikai anzix, melyet tanárai először nem voltak hajlandóak elfogadni. A nagy visszhangot kiváltott film 1976-ban elnyerte a mannheimi filmfesztivál legjobb elsőfilmes alkotójának járó nagydíját. A film az amerikai polgárháborúban térképészként szolgáló három magyar tiszt történetéről szól. Eredeti naplók mellett felhasználja Marx egy írását, Walt Whitman, Csoóri Sándor és Petőfi verseit, valamint Ambrose Bierce egy novelláját. Az Amerikai anzix valódi kísérleti szellemben készült. Bódy "kétszer forgatta le a filmet", egyszer a valódi forgatáson, majd másodjára a vágószobában, ahol a maga által "fényvágásnak" keresztelt technikával az anyagot megrongálta, kifakította, egy 19. század végi némafilm képvilágához tette hasonlóvá. Ezen kívül maszkokat és betéteket is alkalmazott (a kamera sokszor egy távcsövön keresztül veszi a jelenetet, egyes pillanatokban pedig megszaggatja a filmanyagot és hagyja elenyészni). A narratív szálon túl a film valójában a filmnyelvvel foglalkozott, ahol a térképészek cselekvései a filmkészítés folyamatának metaforájaként értelmezhetők. Filmjének képeit Bódy tér- és időmanipulációk révén archaikus, egyben poétikus minőségekkel ruházta fel. Az emigráció, a szabadság, a függetlenség témájának ugyancsak fontos szerepet szánt e filmben.
Bódy Gábor legzseniálisabb és legszenzációsabb filmje azonban kétségtelenül a Nárcisz és Psyché (1980).
Három különböző változatban – a leghosszabb verzió 220 perces játékidővel – készült, túláradó, romantikus, operaszerű történet a szerelemről és a végzetről, a szenvedély és a váratlan látomások felvillanásaitól meg-megszakítva, stilizált képiséggel és szürreális túlzásokkal átszőve, a képek, a kameramozgások és a kettős megvilágítások zuhatagával, tájak, építészeti látványok és látószögek áradatával. A film története több mint egy évszázadon ível át (1800 előtt indul és 1920 körül zárul), miközben a főhősök semmit sem öregszenek. A narratív szál mögött a XIX. századi Európa története bontakozik ki a szemünk előtt, a polgárság és a főnemesség bomlásával, széthullásával. Egy jelenetben felvesznek egy telefont, s a kagylóból hallatszó hang erősen emlékeztet Hitlerére.
A film Weöres Sándor verses regényén, versgyűjteményén alapszik. A Nárcisz és Psychében egybeolvadnak a magánéleti események, a mitológiai kitérők, az esztétikai és a művészeti felvetések. A központi szereplők, Nárcisz (Ungárnémeti Tóth László) és Psyché (Lónyay Erzsébet), akiket a német Udo Kier és a spanyol Patricia Adriani (María Asunción García Moreno) oly csodálatosan formál meg, ókori görög mitológiai alakok megszemélyesítői: adott álláspontok vagy pszichológiai minták képviselői. Nárcisz a költő, aki csak önmagát tudja igazán szeretni, aki játékát csak kommercializált formában adja elő és aki nyomorúságos véget ér. Psyché a nő, egyszersmind az öntudatos költőnő képviselője, kinek élete viharos kalandok, csalások, beteljesedések és lemondások sorozata. A filmben Bódy a pszichológia és a történelem szférájába próbálja áthelyezni Nárcisz és Psyché mítoszát.
Amint egy kritikus írta róla, a film az „asszociációk barokk tűzijátékával díszített (…) esszéisztikus kirobbanás”. Bódyt hasonlították Buñuelhez, Fellinihez, sőt Werner Herzoghoz is. E filmje után nevezték el 1981-ben „a magyar filmművészet legrendhagyóbb tehetségének”, „a magyar filmes újoncok között igazi új stilisztának” (Variety). A film további kimagasló jellegzetessége az oszcilláció a magas fokú stilizálás és a giccs tudatos, ironikus idézetként való használata között, valamint az elektronikus eszközökkel transzformált zene.
A Nárcisz és Psyché nagy sikert aratott a hazai és a németországi mozikban, s – váratlanul – sikeres exportcikké vált. 1981-82-ben több díjat nyert, bemutatták Cannes-ban, Locarnóban, Berlinben és sok más filmfesztiválon. Locarnóban elnyerte a Bronz Leopárd-díjat, mégpedig, mint a hivatalos indoklás mondja, „a kísérleti filmes képi és hangi kutatásokat beemeléséért a narratív szerkezetbe.”
Harmadik filmje az 1983-ban készített Kutya éji dala. A korábbiakhoz hasonlóan erősen kísérleti jellegű film Csaplár Vilmos Szociográfia című regénye nyomán készült, a cselekményt a jelenbe helyezi. Központi szereplői: az álpap (maga Bódy), a Derzsi János által játszott katonatiszt (aki robbanószereket fejleszt és elszökött feleségét üldözi), a csillagász, a tüdőbajos fiatal nő, valamint az öngyilkossággal próbálkozó sztálinista érzelmű tanácselnök, akit '56-ban golyó ért és emiatt tolószékbe kényszerült. A film egyszerre archaikus és modern narrációs stílusával a magyar hétköznapi élet „mikrostruktúráit” igyekszik megjeleníteni. Egyes részeit Bódy videón és Super 8 formátumban rögzítette. A filmben megjelennek a kor "underground" zenekarai, a Bizottság és a Vágtázó halottkémek is. Az utóbbi frontembere, Grandpierre Attila alakítja a csillagász fiatalember szerepét is.
A Kutya éji dala ugyanakkor játék, formai kísérlet is (bár nem olyan túláradó, mint a Nárcisz és Psyché), egyben a középkori ikonográfia stilisztikai eszközeivel kifejezett politikai és társadalmi metafora, társadalomelemzés és –kritika. Johanna Heer amerikai operatőr vette filmre a képeket, melyeknek "sajátja a mágikus álomképek titokzatossága".
Életének utolsó éveiben Bódy Gábor egyre többet foglalkozott a videó műfajával. Több kísérleti rövidfilmet készített videó formátumban: Der Dämon in Berlin (A démon Berlinben, 1982), valamint az Either/Or in Chinatown (Vagy-Vagy a Kínai Negyedben, 1984/85). Ösztöndíjas vendégművészként Berlinben és Vancouverben élt, tanított a berlini Filmakadémián (DFFB), előadásokat tartott (Végtelen kép és tükröződés), több országba utazott filmprogramokkal, videokazettákat és könyveket adott ki. 1980-ban alapította meg az Infermentalt, a videokazettákon terjesztett első nemzetközi videomagazint, amelyből tíz sorozat jelent meg, s amelyet halála után özvegye, Bódy Vera folytatott és koordinált. 1980-ban, Eadweard Muybridge amerikai fotográfus és úttörő filmes emléke előtti tisztelgésként elkészítette Mozgástanulmányok 1880-1980 című filmjét, 1982-ben pedig a televízió számára leforgatta a Hamletet.
A videó műfaji lehetőségeinek kapcsán a következőket mondta egy 1983-as interjúban: „Az olyan új médiumok felfedezése és bemutatkozása, mint a mágnesszalag, a lézerlemez és a videó a kinematográfia felszabadított nyelvéhez való visszatérésünk eshetőségét hordozza magában, hogy újra tudatosítsuk magunkban annak eredeti lehetőségeit.”
Bódy szokatlanul melegszívű és nyitott gondolkodású ember volt, mindig tele ötletekkel. Állandóan új projekteken dolgozott. Lelkesedését másokkal is meg tudta osztani, így erős hatást gyakorolt környezetére, számos művész vagy médiacsoport fejlődéséhez is hozzájárult. Gyakori vendége volt a Berlinale Nemzetközi Fórumának, valamint a berlini Arsenal mozinak. Személyesen gondoskodott filmjei vetítéséről, több ízben maga fordította németre mikrofonba a Nárcisz és Psychét (hosszú változatában) az Arsenal moziban, hiszen akkoriban még nem állt rendelkezésére feliratozott kópia.
Munkáját mindig szenvedéllyel és lélekkel, reménnyel és hittel végezte – életének utolsó pillanataiban valószínűleg megrendült a hite, hiszen egyre fokozódó nehézségekkel kellett szembenéznie filmjei megvalósításakor és budapesti munkakörülményeinek megteremtésekor. 1985. október 24-én halt meg, máig tisztázatlan körülmények között Budapesten. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett (egy tanítványától kapott tőrrel felvágta az ereit), ám felesége ismeretlen tettes ellen feljelentést tett.
1995-ben a svájci „Viper” fesztivál (az eredetileg locarnói székhelyű, ma Bázelben rendezett Nemzetközi Film, Videó és Új Média Fesztivál) retrospektív vetítéssel tisztelgett Bódy Gábor életműve előtt, ahol munkásságának jelenkori aktualitását hangsúlyozva így emlékeztek meg róla: „Elméleti fejtegetései a digitalizációról, a hálózatokról és a multimédiáról manapság folytatott viták fényében nagy horderejű, új jelentőségre tettek szert. Ars poeticája, művészi eszméi és az a törekvése, hogy az őt foglalkoztató, összetett kérdésekhez megtalálja a megfelelő filmes ábrázolást, fontos kihívást jelenthet sok mai filmes és videós alkotó számára.”
Arra a kérdésre pedig, hogy miről szokott álmodni, Bódy Gábor a következőt felelte: "Én vagyok az életem álma."

Cinka Panna

Czinka Panna vagy Cinka Panna (Sajógömör, 1711–1772) legendás magyar cigányzenész, virtuóz hegedűs, az első mai értelemben vett cigányprímás. Nagybőgős férjével és zenész sógoraival együtt ő alapította 1728-ban az első ismert, híressé vált magyar cigányzenekart.
Már 9 évesen olyan tisztán hegedült, hogy a szépreményű gyermeket több gömöri földbirtokos saját költségén Rozsnyóra küldte, hogy ott hegedűjátékát tökéletesítsék. Elsősorban földesura, Lányi János támogatta. A kis Pannát a jeles városi karmester oktatta, s így rövid idő alatt rohamos haladást ért el a hegedűjátékban, a hangszerelésben és a zeneszerzésben. Tizenkét éves korára bámulat tárgya lett a muzsikája. Tizennégy éves korában férjhez ment egy nagybőgőn (akkori megfelelője a viola da gamba) játszó ügyes cigányzenészhez. Majd férjével és annak két fivérével, 1728-ban megalapította kis zenekarát. Czinka Pannáé volt az első igazi cigánybanda, amelyben két hegedűs (egyikük a prímás, a másikuk a kontrás), egy cimbalmos és egy bőgős játszott.[1]Hírük napról napra terjedt, ünnepségekre 20-30 mérföldről is hívták őket muzsikálni.
Földesúr patrónusuktól házat és telket kaptak és kétéves időközönként új vörös ruhát. Panna volt az első hegedűs, és amikor nem zenéltek, ellátta a háztartást és segített főállásban kovácsmester férjének a műhelyben. A kortársak szerint rövid pipát szeretett szívni, amelynek hossza nem zavarta a hegedülésben.[2]

Az ezernyolcszázas években gróf Fáy István és Káldy Gyula adták ki Czinka Panna műveit (A régi magyar zene kincsei c. gyűjteményben), ezek azonban sajnos nem eredetiek, köztük a híres Czinka Panna-nóta sem. A legenda szerint az ő műve a Rákóczi-induló, de az is csak a 19. század elején, jóval halála után keletkezett. Nem maradt fenn hiteles műve. Fáy gróf egyéb tekintetben is legendateremtő volt: feltűnő szépségű, drágakövekkel díszített ruhájú cigányasszonynak írta le Pannát, akinek Amati-hegedűje volt.

 

Czinka Panna az öreg Czinkának lánya volt. Öregapja, Barna Mihály prímás. Már 9 éves korában oly tisztán hegedült, hogy a szép reményekre jogosult gyermeket több Gömör vármegyei földbirtokos s köztük különösen földesura Lányi János, saját költségükön Rozsnyóra küldték, hogy ott a hegedűjátékban kiképezze magát. A kis Pannát a jeles városi karmester tanította. Rövid idő alatt nemcsak a hegedűjátékban, hanem a zenében is oly rohamos haladást tett, hogy már 12 éves korában általános bámulat tárgya lett; 14 éves korában férjhez ment egy ügyes Viola di Gamba-n játszó cigány zenészhez, s nem sokára férjével és annak két fivérével egy kis zenekart alapított és ezentúl híre napról-napra terjedt, úgy hogy ünnepélyek alkalmával 20-30 mérföldnyire is elvitték. Jó földesura a Sajó partján nemcsak kis házat épített számára, de bandájának minden 2 évben új szép vörös ruhát is csináltatott. Ott a Sajó partján élt Panna boldog családi életet. Később már egész zenekara fiaiból állott. Sok pénzt keresett és teljes életében takarékos lévén, szép vagyont hagyott övéinek. Végrendeletében meghagyta, hogy díszruhájában gyémántos gyűrűvel temessék el, s melléje kedves Amati-hegedűjét is, melyet Csáky bíbornoktól kapott ajándékul. Sírjára földesura emeltetett emléket. C.-tól mindössze három mű maradt fönn. Legtöbb szerzeményeinek azonban csak címét ismerjük, ilyenek többek közt: a «Háromszáz özvegy nótája», a «Halotti tánc» és az «Ősapáink dala». Fennmaradt szerzeményei a legremekebb «hallgató magyar» fajtájúak, valóságos gyöngyök zenei tekintetben és minden később szerzett e fajta művek mintájául tekinthetők.

 

• Alakját Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című, Ocskay László brigadérosról szóló regényében rajzolta meg, valódi koránál korábbra helyezve, és Fáytól eltérően csúnyának ábrázolva.[3]
• Kodály Zoltán az 1940-es években Balázs Béla szövegére daljátékot írt Czinka Pannáról (Czinka Panna balladája, 1948. március 15-én mutatták be az Operaházban). Az opera bukás volt, de az ebben az időben is "sérthetetlen" Kodálynak ez nem ártott, Balázs Béla utolsó éveire azonban komoly árnyékot vetett.[4]
• Sajógömörben, a barokk-klasszicista kastéllyal szemben mellszobra áll. Ennek megkoszorúzása a rendszeresen itt rendezett Országos Czinka Panna Prímásverseny egyik programja.[5]
• Csemer Géza színművet írt róla 1996-ban.
• A Focus Film pozsonyi produkciós cég szlovák-magyar koprodukcióban filmet forgatott 2008 augusztus-októberében Czinka Pannáról, egymillió euró körüli költségvetéssel. A rendező Dušan Rapoš, a forgatókönyvíró Lubomir Slivka, a főszereplő - a tervbeli magyar színésznő helyett - a 17 éves, tbiliszi születésű, grúz Anna Giorgobiani, művésznevén Anna Gurji lett. [6]

Apját, az öreg Cinkát viszont magyar színész alakítja Galkó Balázs személyében. (Kiegészítés az Internetről)

• 1897-ben Endrődi Sándor írt híres nótaszerű verset Cinka Pannáról:

Cinka Panna hegedűje,

Hegedűje -

Mintha csak a sátán maga

Hegedűlne:

Bűbájol a ringatója,

Bolondít a keserűje.

Ha vígan szól az a nóta,

Az a nóta:

Szent Dávid is táncra perdül

Fenn a holdba:

A kerek ég csupa csillag,

A kerek föld csupa rózsa.

De mikor bús a nótája,

A nótája:

Beborul a csillagos ég

Nagy rónája, -

S mintha egész Magyarország

Hervadozna, sirdogálna…

Fischer Annie

Fischer Annie (Budapest, 1914. július 5. – Budapest, 1995. április 10.) Kossuth-díjas magyar zongorista, kiváló művész.

 

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Székely Arnold, majd Dohnányi Ernő növendéke volt. 10 éves korában (1924) Beethoven I., C-dúr zongoraversenyével debütált. 1926-ban volt az első nyilvános külföldi fellépése Zürichben, amelyen Mozart és Schumann egy-egy zongoraversenyét játszotta. Igen korán kezdte pályáját, igazi nemzetközi áttörésre azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor megnyerte az 1933-ban Budapesten rendezett nemzetközi Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny első díját.

Felfelé ívelő karrierjét a II. világháború szakította félbe zsidó származása miatt, ezeket az éveket Fischer Annie Svédországban töltötte férjével, Tóth Aladár zenetudóssal (aki 1946-tól az Operaház igazgatója volt).
1946-ban tért vissza újra Budapestre, és ettől kezdve megszakítás nélkül itt élt, innen járta a világot. Különösen szívesen látott vendég volt Angliában, Hollandiában, Franciaországban és Svájcban. Sajnálatos, hogy a világ nagy zongoraművészeinek sorában elfoglalt kiemelkedő pozíciója ellenére viszonylag kevés hanglemezfelvétel őrzi emlékét – ennek egyszerű oka az, hogy nem szerette a stúdiók zárt világát. Játékában csodálatos szintézisben egyesült a férfias erő, a billentés bámulatos szépségével és frazírozás ezernyi csodájával.
Fischer Annie hivatalosan sohasem tanított, ha fiatal művészek tanácsért fordultak hozzá, szívesen hallgatta meg őket és segítette pályájuk kibontakozását. Az 1950–1960-as években Magyarország „utazó zenei nagykövetének” nevezték.

1961-ben debütált az USA-ban Széll György vezényletével, s habár világszerte koncertezett, alapvetően európai illetőségű művész volt. Otto Klempererrel előadta Beethoven összes zongoraversenyét a londoni Royal Festival Hallban. 1995. április 10-én halt meg Budapesten.

 

Díjai

• Kossuth-díj (1949, 1955, 1965)
• Kiváló művész díj (1952)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1994)