Bódy Gábor (Budapest, 1946. augusztus 30. – Budapest, 1985. október 24.) legendás magyar filmrendező, színész, forgatókönyvíró.
A hetvenes–nyolcvanas évek magyar és európai filmművészetének kiemelkedő, sokoldalú művésze. A 80-as években széles körű érdeklődést keltett és nagy visszhangot váltott ki második játékfilmje, a Nárcisz és Psyché (1980), különösen a független avantgárd filmesek körében. Emellett azonban munkásságának egyéb vonatkozásai is – előadásai, videoművészete, installációi és turnéi – egyetemes ihlető forrást és a gondolatok tárházát jelentették a filmkészítők és a filmbarátok számára.
1985-ben bekövetkezett korai halála után (mindössze 39 éves volt ekkor) filmjei nagyrészt feledésbe merültek, és mára munkássága, amelyről a filmes szakirodalom is csak ritkán tesz említést, a bizalmas ajánlások tárgyává vált. A fiatalabb mozilátogató nemzedék alig ismeri a nevét. Pedig az újabb filmes irányzatok fényében Bódy filmjei érdekes felfedezésekre adnak alkalmat, revelációként hathatnak a mi időnkben is. Éppen ezért tartjuk hasznosnak és elengedhetetlennek, hogy újra felfedezzük filmjeit, s végiggondoljuk, tanulmányozzuk elméleti–gyakorlati munkásságát. Ha végignézzük Bódy Gábor filmjeit, a (kelet és nyugat közötti) európai filmtörténet egy fejezete tárul fel előttünk, betekintést engedve a nemzetközi avantgárd mozgalomba, amelynek Bódy kétségkívül része.
Bódy filmjei a szocialista korszakban készültek, amikor minden filmmel kapcsolatos ügy a pártapparátus szigorú felügyelete alá tartozott. A filmet olyan művészeti ágnak tekintették, amely a tömegekhez szól és politikai hatást gyakorolhat rájuk, ezért kemény szabályokat léptettek életbe, amelyek miatt a kísérleti vagy ellenzéki filmek szinte arra sem kaphattak esélyt, hogy egyáltalán elkészüljenek. Noha Magyarországon a kultúrpolitika némileg liberálisabb volt, mint a keleti tömb más országaiban, a magyar filmművészeket mégis szoros felügyelet alá helyezték, így a Bódyhoz hasonló temperamentumú alkotók csak rendkívüli nehézségek árán tudták elképzeléseiket a gyakorlatban is megvalósítani.
Szerencsére azonban a mozgástér olykor szabadabbá vált olyan művészek számára, mint Bódy. Ilyen volt a (már 1959-ben megalakult, a magyar szövegkönyvíróról, kritikusról és teoretikusról elnevezett) Balázs Béla Stúdió (BBS), ahol kísérleti és rövidfilmek, majd később hosszabb játékfilmek is készülhettek viszonylag szabad légkörben. A BBS a legtehetségesebb magyar filmes alkotók, filmrendezők találkozóhelyévé vált.
Bódy 1946-ban Budapesten született, középosztálybeli családban. Már egészen fiatal korától kezdve író szeretett volna lenni, érdeklődése később fordult a film iránt. 1964-1971 között az ELTE BTK-n tanult történelem-filozófia szakon. Barátai révén már ekkor közel került a filmezéshez, forgatókönyveket írt és szerepeket is vállalt (legemlékezetesebb ezek közül az 1969-es Agitátorok).
Végül 1971–75 között Bódy a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt film- és tévérendezői szakon. Már ekkor, 1971-ben csatlakozott a Balázs Béla Stúdióhoz. Ő volt az első, akit diplomája megszerzése előtt tagnak választottak, mellyel megtörték az addigi szabályt (később olyan "külsősök" kerültek be a BBS-be, mint pl. Erdély Miklós vagy Tarr Béla. Két évre rá Bódy megalakította a stúdión belül a K/3 kísérletifilm-csoportot az igazi kísérletezők fórumaként.
Bódy diplomafilmje az Amerikai anzix, melyet tanárai először nem voltak hajlandóak elfogadni. A nagy visszhangot kiváltott film 1976-ban elnyerte a mannheimi filmfesztivál legjobb elsőfilmes alkotójának járó nagydíját. A film az amerikai polgárháborúban térképészként szolgáló három magyar tiszt történetéről szól. Eredeti naplók mellett felhasználja Marx egy írását, Walt Whitman, Csoóri Sándor és Petőfi verseit, valamint Ambrose Bierce egy novelláját. Az Amerikai anzix valódi kísérleti szellemben készült. Bódy "kétszer forgatta le a filmet", egyszer a valódi forgatáson, majd másodjára a vágószobában, ahol a maga által "fényvágásnak" keresztelt technikával az anyagot megrongálta, kifakította, egy 19. század végi némafilm képvilágához tette hasonlóvá. Ezen kívül maszkokat és betéteket is alkalmazott (a kamera sokszor egy távcsövön keresztül veszi a jelenetet, egyes pillanatokban pedig megszaggatja a filmanyagot és hagyja elenyészni). A narratív szálon túl a film valójában a filmnyelvvel foglalkozott, ahol a térképészek cselekvései a filmkészítés folyamatának metaforájaként értelmezhetők. Filmjének képeit Bódy tér- és időmanipulációk révén archaikus, egyben poétikus minőségekkel ruházta fel. Az emigráció, a szabadság, a függetlenség témájának ugyancsak fontos szerepet szánt e filmben.
Bódy Gábor legzseniálisabb és legszenzációsabb filmje azonban kétségtelenül a Nárcisz és Psyché (1980).
Három különböző változatban – a leghosszabb verzió 220 perces játékidővel – készült, túláradó, romantikus, operaszerű történet a szerelemről és a végzetről, a szenvedély és a váratlan látomások felvillanásaitól meg-megszakítva, stilizált képiséggel és szürreális túlzásokkal átszőve, a képek, a kameramozgások és a kettős megvilágítások zuhatagával, tájak, építészeti látványok és látószögek áradatával. A film története több mint egy évszázadon ível át (1800 előtt indul és 1920 körül zárul), miközben a főhősök semmit sem öregszenek. A narratív szál mögött a XIX. századi Európa története bontakozik ki a szemünk előtt, a polgárság és a főnemesség bomlásával, széthullásával. Egy jelenetben felvesznek egy telefont, s a kagylóból hallatszó hang erősen emlékeztet Hitlerére.
A film Weöres Sándor verses regényén, versgyűjteményén alapszik. A Nárcisz és Psychében egybeolvadnak a magánéleti események, a mitológiai kitérők, az esztétikai és a művészeti felvetések. A központi szereplők, Nárcisz (Ungárnémeti Tóth László) és Psyché (Lónyay Erzsébet), akiket a német Udo Kier és a spanyol Patricia Adriani (María Asunción García Moreno) oly csodálatosan formál meg, ókori görög mitológiai alakok megszemélyesítői: adott álláspontok vagy pszichológiai minták képviselői. Nárcisz a költő, aki csak önmagát tudja igazán szeretni, aki játékát csak kommercializált formában adja elő és aki nyomorúságos véget ér. Psyché a nő, egyszersmind az öntudatos költőnő képviselője, kinek élete viharos kalandok, csalások, beteljesedések és lemondások sorozata. A filmben Bódy a pszichológia és a történelem szférájába próbálja áthelyezni Nárcisz és Psyché mítoszát.
Amint egy kritikus írta róla, a film az „asszociációk barokk tűzijátékával díszített (…) esszéisztikus kirobbanás”. Bódyt hasonlították Buñuelhez, Fellinihez, sőt Werner Herzoghoz is. E filmje után nevezték el 1981-ben „a magyar filmművészet legrendhagyóbb tehetségének”, „a magyar filmes újoncok között igazi új stilisztának” (Variety). A film további kimagasló jellegzetessége az oszcilláció a magas fokú stilizálás és a giccs tudatos, ironikus idézetként való használata között, valamint az elektronikus eszközökkel transzformált zene.
A Nárcisz és Psyché nagy sikert aratott a hazai és a németországi mozikban, s – váratlanul – sikeres exportcikké vált. 1981-82-ben több díjat nyert, bemutatták Cannes-ban, Locarnóban, Berlinben és sok más filmfesztiválon. Locarnóban elnyerte a Bronz Leopárd-díjat, mégpedig, mint a hivatalos indoklás mondja, „a kísérleti filmes képi és hangi kutatásokat beemeléséért a narratív szerkezetbe.”
Harmadik filmje az 1983-ban készített Kutya éji dala. A korábbiakhoz hasonlóan erősen kísérleti jellegű film Csaplár Vilmos Szociográfia című regénye nyomán készült, a cselekményt a jelenbe helyezi. Központi szereplői: az álpap (maga Bódy), a Derzsi János által játszott katonatiszt (aki robbanószereket fejleszt és elszökött feleségét üldözi), a csillagász, a tüdőbajos fiatal nő, valamint az öngyilkossággal próbálkozó sztálinista érzelmű tanácselnök, akit '56-ban golyó ért és emiatt tolószékbe kényszerült. A film egyszerre archaikus és modern narrációs stílusával a magyar hétköznapi élet „mikrostruktúráit” igyekszik megjeleníteni. Egyes részeit Bódy videón és Super 8 formátumban rögzítette. A filmben megjelennek a kor "underground" zenekarai, a Bizottság és a Vágtázó halottkémek is. Az utóbbi frontembere, Grandpierre Attila alakítja a csillagász fiatalember szerepét is.
A Kutya éji dala ugyanakkor játék, formai kísérlet is (bár nem olyan túláradó, mint a Nárcisz és Psyché), egyben a középkori ikonográfia stilisztikai eszközeivel kifejezett politikai és társadalmi metafora, társadalomelemzés és –kritika. Johanna Heer amerikai operatőr vette filmre a képeket, melyeknek "sajátja a mágikus álomképek titokzatossága".
Életének utolsó éveiben Bódy Gábor egyre többet foglalkozott a videó műfajával. Több kísérleti rövidfilmet készített videó formátumban: Der Dämon in Berlin (A démon Berlinben, 1982), valamint az Either/Or in Chinatown (Vagy-Vagy a Kínai Negyedben, 1984/85). Ösztöndíjas vendégművészként Berlinben és Vancouverben élt, tanított a berlini Filmakadémián (DFFB), előadásokat tartott (Végtelen kép és tükröződés), több országba utazott filmprogramokkal, videokazettákat és könyveket adott ki. 1980-ban alapította meg az Infermentalt, a videokazettákon terjesztett első nemzetközi videomagazint, amelyből tíz sorozat jelent meg, s amelyet halála után özvegye, Bódy Vera folytatott és koordinált. 1980-ban, Eadweard Muybridge amerikai fotográfus és úttörő filmes emléke előtti tisztelgésként elkészítette Mozgástanulmányok 1880-1980 című filmjét, 1982-ben pedig a televízió számára leforgatta a Hamletet.
A videó műfaji lehetőségeinek kapcsán a következőket mondta egy 1983-as interjúban: „Az olyan új médiumok felfedezése és bemutatkozása, mint a mágnesszalag, a lézerlemez és a videó a kinematográfia felszabadított nyelvéhez való visszatérésünk eshetőségét hordozza magában, hogy újra tudatosítsuk magunkban annak eredeti lehetőségeit.”
Bódy szokatlanul melegszívű és nyitott gondolkodású ember volt, mindig tele ötletekkel. Állandóan új projekteken dolgozott. Lelkesedését másokkal is meg tudta osztani, így erős hatást gyakorolt környezetére, számos művész vagy médiacsoport fejlődéséhez is hozzájárult. Gyakori vendége volt a Berlinale Nemzetközi Fórumának, valamint a berlini Arsenal mozinak. Személyesen gondoskodott filmjei vetítéséről, több ízben maga fordította németre mikrofonba a Nárcisz és Psychét (hosszú változatában) az Arsenal moziban, hiszen akkoriban még nem állt rendelkezésére feliratozott kópia.
Munkáját mindig szenvedéllyel és lélekkel, reménnyel és hittel végezte – életének utolsó pillanataiban valószínűleg megrendült a hite, hiszen egyre fokozódó nehézségekkel kellett szembenéznie filmjei megvalósításakor és budapesti munkakörülményeinek megteremtésekor. 1985. október 24-én halt meg, máig tisztázatlan körülmények között Budapesten. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett (egy tanítványától kapott tőrrel felvágta az ereit), ám felesége ismeretlen tettes ellen feljelentést tett.
1995-ben a svájci „Viper” fesztivál (az eredetileg locarnói székhelyű, ma Bázelben rendezett Nemzetközi Film, Videó és Új Média Fesztivál) retrospektív vetítéssel tisztelgett Bódy Gábor életműve előtt, ahol munkásságának jelenkori aktualitását hangsúlyozva így emlékeztek meg róla: „Elméleti fejtegetései a digitalizációról, a hálózatokról és a multimédiáról manapság folytatott viták fényében nagy horderejű, új jelentőségre tettek szert. Ars poeticája, művészi eszméi és az a törekvése, hogy az őt foglalkoztató, összetett kérdésekhez megtalálja a megfelelő filmes ábrázolást, fontos kihívást jelenthet sok mai filmes és videós alkotó számára.”
Arra a kérdésre pedig, hogy miről szokott álmodni, Bódy Gábor a következőt felelte: "Én vagyok az életem álma."
Szerencsére azonban a mozgástér olykor szabadabbá vált olyan művészek számára, mint Bódy. Ilyen volt a (már 1959-ben megalakult, a magyar szövegkönyvíróról, kritikusról és teoretikusról elnevezett) Balázs Béla Stúdió (BBS), ahol kísérleti és rövidfilmek, majd később hosszabb játékfilmek is készülhettek viszonylag szabad légkörben. A BBS a legtehetségesebb magyar filmes alkotók, filmrendezők találkozóhelyévé vált.
Bódy 1946-ban Budapesten született, középosztálybeli családban. Már egészen fiatal korától kezdve író szeretett volna lenni, érdeklődése később fordult a film iránt. 1964-1971 között az ELTE BTK-n tanult történelem-filozófia szakon. Barátai révén már ekkor közel került a filmezéshez, forgatókönyveket írt és szerepeket is vállalt (legemlékezetesebb ezek közül az 1969-es Agitátorok).
Végül 1971–75 között Bódy a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt film- és tévérendezői szakon. Már ekkor, 1971-ben csatlakozott a Balázs Béla Stúdióhoz. Ő volt az első, akit diplomája megszerzése előtt tagnak választottak, mellyel megtörték az addigi szabályt (később olyan "külsősök" kerültek be a BBS-be, mint pl. Erdély Miklós vagy Tarr Béla. Két évre rá Bódy megalakította a stúdión belül a K/3 kísérletifilm-csoportot az igazi kísérletezők fórumaként.
Bódy diplomafilmje az Amerikai anzix, melyet tanárai először nem voltak hajlandóak elfogadni. A nagy visszhangot kiváltott film 1976-ban elnyerte a mannheimi filmfesztivál legjobb elsőfilmes alkotójának járó nagydíját. A film az amerikai polgárháborúban térképészként szolgáló három magyar tiszt történetéről szól. Eredeti naplók mellett felhasználja Marx egy írását, Walt Whitman, Csoóri Sándor és Petőfi verseit, valamint Ambrose Bierce egy novelláját. Az Amerikai anzix valódi kísérleti szellemben készült. Bódy "kétszer forgatta le a filmet", egyszer a valódi forgatáson, majd másodjára a vágószobában, ahol a maga által "fényvágásnak" keresztelt technikával az anyagot megrongálta, kifakította, egy 19. század végi némafilm képvilágához tette hasonlóvá. Ezen kívül maszkokat és betéteket is alkalmazott (a kamera sokszor egy távcsövön keresztül veszi a jelenetet, egyes pillanatokban pedig megszaggatja a filmanyagot és hagyja elenyészni). A narratív szálon túl a film valójában a filmnyelvvel foglalkozott, ahol a térképészek cselekvései a filmkészítés folyamatának metaforájaként értelmezhetők. Filmjének képeit Bódy tér- és időmanipulációk révén archaikus, egyben poétikus minőségekkel ruházta fel. Az emigráció, a szabadság, a függetlenség témájának ugyancsak fontos szerepet szánt e filmben.
Bódy Gábor legzseniálisabb és legszenzációsabb filmje azonban kétségtelenül a Nárcisz és Psyché (1980).
Három különböző változatban – a leghosszabb verzió 220 perces játékidővel – készült, túláradó, romantikus, operaszerű történet a szerelemről és a végzetről, a szenvedély és a váratlan látomások felvillanásaitól meg-megszakítva, stilizált képiséggel és szürreális túlzásokkal átszőve, a képek, a kameramozgások és a kettős megvilágítások zuhatagával, tájak, építészeti látványok és látószögek áradatával. A film története több mint egy évszázadon ível át (1800 előtt indul és 1920 körül zárul), miközben a főhősök semmit sem öregszenek. A narratív szál mögött a XIX. századi Európa története bontakozik ki a szemünk előtt, a polgárság és a főnemesség bomlásával, széthullásával. Egy jelenetben felvesznek egy telefont, s a kagylóból hallatszó hang erősen emlékeztet Hitlerére.
A film Weöres Sándor verses regényén, versgyűjteményén alapszik. A Nárcisz és Psychében egybeolvadnak a magánéleti események, a mitológiai kitérők, az esztétikai és a művészeti felvetések. A központi szereplők, Nárcisz (Ungárnémeti Tóth László) és Psyché (Lónyay Erzsébet), akiket a német Udo Kier és a spanyol Patricia Adriani (María Asunción García Moreno) oly csodálatosan formál meg, ókori görög mitológiai alakok megszemélyesítői: adott álláspontok vagy pszichológiai minták képviselői. Nárcisz a költő, aki csak önmagát tudja igazán szeretni, aki játékát csak kommercializált formában adja elő és aki nyomorúságos véget ér. Psyché a nő, egyszersmind az öntudatos költőnő képviselője, kinek élete viharos kalandok, csalások, beteljesedések és lemondások sorozata. A filmben Bódy a pszichológia és a történelem szférájába próbálja áthelyezni Nárcisz és Psyché mítoszát.
Amint egy kritikus írta róla, a film az „asszociációk barokk tűzijátékával díszített (…) esszéisztikus kirobbanás”. Bódyt hasonlították Buñuelhez, Fellinihez, sőt Werner Herzoghoz is. E filmje után nevezték el 1981-ben „a magyar filmművészet legrendhagyóbb tehetségének”, „a magyar filmes újoncok között igazi új stilisztának” (Variety). A film további kimagasló jellegzetessége az oszcilláció a magas fokú stilizálás és a giccs tudatos, ironikus idézetként való használata között, valamint az elektronikus eszközökkel transzformált zene.
A Nárcisz és Psyché nagy sikert aratott a hazai és a németországi mozikban, s – váratlanul – sikeres exportcikké vált. 1981-82-ben több díjat nyert, bemutatták Cannes-ban, Locarnóban, Berlinben és sok más filmfesztiválon. Locarnóban elnyerte a Bronz Leopárd-díjat, mégpedig, mint a hivatalos indoklás mondja, „a kísérleti filmes képi és hangi kutatásokat beemeléséért a narratív szerkezetbe.”
Harmadik filmje az 1983-ban készített Kutya éji dala. A korábbiakhoz hasonlóan erősen kísérleti jellegű film Csaplár Vilmos Szociográfia című regénye nyomán készült, a cselekményt a jelenbe helyezi. Központi szereplői: az álpap (maga Bódy), a Derzsi János által játszott katonatiszt (aki robbanószereket fejleszt és elszökött feleségét üldözi), a csillagász, a tüdőbajos fiatal nő, valamint az öngyilkossággal próbálkozó sztálinista érzelmű tanácselnök, akit '56-ban golyó ért és emiatt tolószékbe kényszerült. A film egyszerre archaikus és modern narrációs stílusával a magyar hétköznapi élet „mikrostruktúráit” igyekszik megjeleníteni. Egyes részeit Bódy videón és Super 8 formátumban rögzítette. A filmben megjelennek a kor "underground" zenekarai, a Bizottság és a Vágtázó halottkémek is. Az utóbbi frontembere, Grandpierre Attila alakítja a csillagász fiatalember szerepét is.
A Kutya éji dala ugyanakkor játék, formai kísérlet is (bár nem olyan túláradó, mint a Nárcisz és Psyché), egyben a középkori ikonográfia stilisztikai eszközeivel kifejezett politikai és társadalmi metafora, társadalomelemzés és –kritika. Johanna Heer amerikai operatőr vette filmre a képeket, melyeknek "sajátja a mágikus álomképek titokzatossága".
Életének utolsó éveiben Bódy Gábor egyre többet foglalkozott a videó műfajával. Több kísérleti rövidfilmet készített videó formátumban: Der Dämon in Berlin (A démon Berlinben, 1982), valamint az Either/Or in Chinatown (Vagy-Vagy a Kínai Negyedben, 1984/85). Ösztöndíjas vendégművészként Berlinben és Vancouverben élt, tanított a berlini Filmakadémián (DFFB), előadásokat tartott (Végtelen kép és tükröződés), több országba utazott filmprogramokkal, videokazettákat és könyveket adott ki. 1980-ban alapította meg az Infermentalt, a videokazettákon terjesztett első nemzetközi videomagazint, amelyből tíz sorozat jelent meg, s amelyet halála után özvegye, Bódy Vera folytatott és koordinált. 1980-ban, Eadweard Muybridge amerikai fotográfus és úttörő filmes emléke előtti tisztelgésként elkészítette Mozgástanulmányok 1880-1980 című filmjét, 1982-ben pedig a televízió számára leforgatta a Hamletet.
A videó műfaji lehetőségeinek kapcsán a következőket mondta egy 1983-as interjúban: „Az olyan új médiumok felfedezése és bemutatkozása, mint a mágnesszalag, a lézerlemez és a videó a kinematográfia felszabadított nyelvéhez való visszatérésünk eshetőségét hordozza magában, hogy újra tudatosítsuk magunkban annak eredeti lehetőségeit.”
Bódy szokatlanul melegszívű és nyitott gondolkodású ember volt, mindig tele ötletekkel. Állandóan új projekteken dolgozott. Lelkesedését másokkal is meg tudta osztani, így erős hatást gyakorolt környezetére, számos művész vagy médiacsoport fejlődéséhez is hozzájárult. Gyakori vendége volt a Berlinale Nemzetközi Fórumának, valamint a berlini Arsenal mozinak. Személyesen gondoskodott filmjei vetítéséről, több ízben maga fordította németre mikrofonba a Nárcisz és Psychét (hosszú változatában) az Arsenal moziban, hiszen akkoriban még nem állt rendelkezésére feliratozott kópia.
Munkáját mindig szenvedéllyel és lélekkel, reménnyel és hittel végezte – életének utolsó pillanataiban valószínűleg megrendült a hite, hiszen egyre fokozódó nehézségekkel kellett szembenéznie filmjei megvalósításakor és budapesti munkakörülményeinek megteremtésekor. 1985. október 24-én halt meg, máig tisztázatlan körülmények között Budapesten. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett (egy tanítványától kapott tőrrel felvágta az ereit), ám felesége ismeretlen tettes ellen feljelentést tett.
1995-ben a svájci „Viper” fesztivál (az eredetileg locarnói székhelyű, ma Bázelben rendezett Nemzetközi Film, Videó és Új Média Fesztivál) retrospektív vetítéssel tisztelgett Bódy Gábor életműve előtt, ahol munkásságának jelenkori aktualitását hangsúlyozva így emlékeztek meg róla: „Elméleti fejtegetései a digitalizációról, a hálózatokról és a multimédiáról manapság folytatott viták fényében nagy horderejű, új jelentőségre tettek szert. Ars poeticája, művészi eszméi és az a törekvése, hogy az őt foglalkoztató, összetett kérdésekhez megtalálja a megfelelő filmes ábrázolást, fontos kihívást jelenthet sok mai filmes és videós alkotó számára.”
Arra a kérdésre pedig, hogy miről szokott álmodni, Bódy Gábor a következőt felelte: "Én vagyok az életem álma."
hol van pontosan a sír?
VálaszTörlés