Vlagyimir Szemjonovics Viszockij

 

Vlagyimir Szemjonovics Viszockij, (Владимир Семёнович Высоцкий), Moszkva, 1938. január 25. – Moszkva, 1980. július 25.; szovjet (orosz) színész, költő, bárd

„Sosem láthattam őt, nem hallgathattam Viszockij dalait. Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem”. (Földes László – Hobo)  

Apja katonatiszt volt, aki végigharcolta a II. világháborút. 1947-1949-ben a szüleivel a Berlin melletti Eberswaldban élt (ahol apja akkor állomásozott, aztán már csak az anyjával, Moszkvában. Az iskola után egy ideig műszaki főiskolára járt, de otthagyta és belépett a MHAT (Moszkvai Művész Színház) Stúdiójába. 1956-1960). A moszkvai Puskin Színházban kezdte meg pályafutását, de hamarosan otthagyta, és megjárt egy csomó más moszkvai színházat is. Az éppenhogy megalakult Taganka Színházba 1964-ben került, és a tagja maradt azután élete végéig. A színházalapító főrendező, Jurij Petrovics Ljubimov mindenben támogatta. Felismerte dalköltői tehetségét is, és lehetőséget adott számára dalai és szövegei felhasználására a színház tevékenységében. Viszockij a Tagankán több mint húsz szerepet alakított, köztük Hamletet.

Gitárral kisért dalai már életében túlnőttek rajta. Az orosz chanson-hagyományok, a városi folklór, a kocsma-, katona-, és börtöndalok megtermékenyítő hatására eredeti, kemény, humoros és tragikus dalokat költött kora ifjúságától kezdve. Több mint ezer dalt írt, néha egy-egy film számára is. Dalainak zöme életében nem került kiadásra, csak agyonjátszott magnetofon-felvételeken terjedt. Versei életében nem jelentek meg. Harminc filmben játszott. Harmadik felesége, Marina Vlady francia színésznő segítségével sikerült egy amerikai koncert-körutat megszervezniük. Néhány magyar filmes (Jancsó Miklós, Mészáros Márta) is segítette a vasfüggöny időnkénti átlépésében.

Az az alkat volt, aki két végén égeti a gyertyát. A színházi előadások nem hátráltathatták a koncertkörutakat és fordítva. Alkoholista lett és drogfüggő. Életében, úgy tűnik, nem diagnosztizálták, de halála után az a vélemény alakult ki, hogy bipoláris (mániás-depressziós) személyiségzavarban szenvedett. Ezt azonban – mivel fel sem tárták – közvetlenül sohasem próbálták meg kezelni, csak a következményképpen kialakult függőségeit.

42 éves korában, szívelégtelenségben halt meg.

Tüntetésszerű temetésén Moszkvában, a Vaganykovói temetőben hatalmas tömeg jelent meg: nem sokkal kevesebben vettek részt rajta, mint II. János Pál pápa temetésén. Röviddel halála után aztán egyre-másra készültek dokumentumfilmek róla. Az orosz nép tragikus hősei között tartja számon.

A 2374-es kisbolygó, amelyet Ljudmila Zsuravljova fedezett fel, Viszockij emlékére a Vladviszockij nevet kapta.

  Egy verse (Baka István fordításában), amelyet Hamlet-előadásai előtt szokott volt előadni s amely ars poeticájaként is felfogható:  

  Az én Hamletem

.

Amit a versem elmondhat, kevés –

Mindenre nincs is felhatalmazásom…

Fogantam én, ahogy kell, bűnben és

Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon.

 

Jól tudtam én, ha elrugaszkodom

S feljebb jutok – a létem lenne zordabb.

Kész voltam várni hát, amíg jogom,

A vérszerinti, ültet fel a trónra.

 

Jól tudtam én, hogy mindent megkapok,

Nem vesztek, így a nyereség se csábít.

Akikkel kardot koptattam s padot,

Szolgáltak engem, mint a trónt apáik.

 

Azt hittem, bármit elfecseghetek,

Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe.

S a grófi, hercegi sihederek

Hallgattak rám, mint banda a vezérre.

 

Halálra rémítettünk minden őrt,

Akár a himlő, terjedtünk a korban.

Késhegyről ettem húst, s alig betört,

Jóvérű paripákon lovagoltam.

 

“Uralkodj!” – ezt mondják majd énnekem,

E billoggal jelölt meg születésem.

S éltem, lovak szagától részegen,

Aztán a könyv ejtett rabul egészen.

 

A szám mosolygott, ám szemem hideg,

Gonosz tüzekkel villogott gyakorta,

Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt.

“Szegény Yorick!” Már visszatért a porba.

 

Előjogon, kitüntetéseken

Nem osztozkodtam, préda sose kellett:

Az elhullót megszántam hirtelen…

És megkerültem lovammal a berket.

 

Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat,

A hajsza minden izgalmát feledtem.

Elengedtem a megsebzett vadat,

S a hajtókat korbáccsal összevertem.

 

Láttam, hogy válnak vad játékaink

Kicsapongássá, botránnyá naponta.

Titokban, éjszaka, a nappali

Sok disznóságot arcomról lemostam.

 

Naponta érve, lettem ostobább,

Papolt az intrika – fülem bedugtam.

Kortársaim s a kor zűrzavarát

Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam.

 

Tudásra éhes elmém, mint a pók,

Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan.

De mire jók a szép gondolatok,

Hol mindenütt otromba cáfolat van.

 

Barátaimmal megszakadt a szál,

Letértem Ariadné fonaláról.

“Lenni – nem lenni?” – töprengtem, habár

E dilemma megoldódik magától.

 

Örökké reng a kínok tengere,

Nyilazhatunk belé – kölest szitába,

E cifra kérdés-ocsúból pereg

A felelet fény-magja tán világra.

 

Meghallva az atyai szózatot,

Mentem, szavában kétely nélkül bízva.

Emeltek a nehéz gondolatok,

De testi szárnyam lehúzott a sírba.

 

A kor ötvözete, ami vagyok,

Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban.

Vért ontottam, mint mások. S mint azok,

Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.

 

Bukásom lett a fölemelkedés.

Ofélia! A rothadásig gyűlöltem.

De eggyé tett azokkal az ölés,

Akikkel együtt fekszem most a földben.

 

Én, Hamlet, aki az erőszakot

Utáltam, a dán koronára köptem.

De ők úgy látták – akartam a trónt,

S a trónért vetélytársamat megöltem.

 

A zseni-szó, akár a lázbeszéd.

Alig születtünk, megles már halálunk.

Van fondorlatos válaszunk elég,

De hozzáillő kérdést nem találunk.

 

Viszockij

Lakatos Gabriella

A XX. századi hazai táncművészet egyik legfényesebb csillaga gyermekszínészként kezdte, s énekes-előadóművészként fejezte be színpadi pályafutását. Ami a két végpont közt volt, az egyik legpompásabb pályakép, amit magyar táncművész valaha produkált.

Az öt éves kislány Róna Bácsi (Róna Viktor balettművész édesapja), és Lakner Artúr növendéke, és színtársulataik tagja: a korabeli színlapok Lakatos Ellykét "csodababaként" emlegetik. A budapesti Operaház balettiskolájában a legendás Mester, Nádasi Ferenc kiváló növendéke volt, 1943-tól a Dalszínház tagja. A II. világháborút követően egyetlen, küzdelmes évadra, Szegedre szerződött, ám1948-tól már a Magyar Állami Operaház címzetes magántáncosa, 1950-től pedig magántáncosa.

Lakatos Gabriella pályája első húsz esztendejében eltáncolta az akkori balett-repertoár szinte minden főszerepét, elsősorban a magyar nemzeti balettet megteremtő Harangozó Gyula koreográfiáinak volt avatott tolmácsolója. 1945-ben, tizennyolc évesen a Harangozó Gyula-féle első, "szelídített" Mandarinban a Lány. 1956-ban A csodálatos mandarin második, korszakos jelentőségű változatában, ugyanebben a szerepben válik halhatatlanná. Szenvedélyesen, kivételes tűzzel és emlékezetes színészi játékkal alakította Cieplinski Bolerójának főszerepét, illetve az orosz balettek főszerepeit is, mint például Jeanne-t a Párizs lángjaiban, Zarémát A bahcsiszeráji szökőkútban, Aishát a Gajaneban. Klasszikus főszerepei közül kiemelkedik A hattyúk tava Odette-Odiliája, illetve Mária a Diótörőben.

A forradalom idején szinte valahány, élvonalbeli pályatársa nyugatra távozott, Lakatos azonban maradt: 1957-ben, harminc évesen már Kossuth-díjas, országos hírű, rajongott művész. A következő évtizedben, az Operaház balett-együttesének szólista-csillagaként megismerték szerte a nagyvilágban is. Kairótól Moszkváig, Londontól Bukarestig, Barcelonáig elvarázsolta közönségét halhatatlan szerepeiben. Az 1950-es évek végére, ragyogó partnereivel (Havas Ferenc, Fülöp Viktor, Róna Viktor) nemzetközi szinten jegyzett sztárrá vált. (1966-ban Érdemes Művész, 1971-ben Kiváló Művész lett, 1969-ben megkapta a finn Fehér Rózsa lovagrend kitüntetést.

Vendégművészként, s az Operabalett tagjaként olyan világklasszis koreográfusokkal és táncművészekkel dolgozott együtt, mint Janine Charrat, Anton Dolin, vagy John Gilpin. A táncosként és magánemberként egyaránt rendkívül dinamikus, különleges, átütő személyiségű Lakatos a Kádár-kor egyik legjelentősebb díva-figurájává lett: pályája magasán rajongók sokasága gyűjtötte az őt ábrázoló újságcímlapokat, képeslapokat. A tágas, úszómedencés villájában élő sztár színpadi és civil alakja egyszerre volt anakronisztikusan távoli, és mégis elérhető.

Lakatos Gabriellát 1973-ban nyugdíjba küldték, a döntésbe haláláig képtelen volt beletörődni: tudására az Operaház vezetése többé nem tartott igényt. Élete utolsó másfél évtizedében énekesnőként vált közismertté, televíziós fellépései, közéleti munkája nyomán nem felejtették el tisztelői. Az 1980-as években két alkalommal még visszatért a táncszínpadra: Markó Iván koreográfiájában, Az igazság pillanatában, illetve Novák Ferenc Magyar Elektrájában lépett közönség elé. Félreállítva sem hagyott fel pedagógiai munkájával: gyermekkorú növendékeit szinte élete utolsó napjáig oktatta - a szakmai intézményrendszeren kívül.

A Szúdy Eszter és Halász Tamás rendezte kiállításon látható anyag - fényképek, dokumentumok - túlnyomórészt Lakatos Gabriella személyes hagyatékából származik. A páratlan kortörténeti relikviákat tartalmazó, gazdag kollekció a művésznő halála után évekkel került a kiállítást rendező Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumának birtokába. Ez a féltve őrzött állomány azonban az eredeti magángyűjteménynek csak egy része, amely hajszál híján maradt fent: a XX. század egyik legfényesebb balett-csillagának öröksége - váratlan, 1989-ben bekövetkezett halálát követően - túlnyomórészt eltűnt.

Forrás: OSZMI Táncarchívuma

Markos József

Markos József, művésznevén Alfonsó (későbbi írásváltozatban Alfonzó) (született Markstein József, Budapest, 1912. február 28. – 1987. május 31.) magyar artista, színész, humorista.
A paródia mestere, aki szívesen alkalmazta a pantomim elemeit is. Számait a legapróbb részletekig önmaga dolgozta ki. Sok emlékezetes alakítása közt az egyik Csehov-paródiája, „Ványadt bácsi” alakjának megelevenítése.
„Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt” – írta művészetéről Kornis Mihály.


Családja:


Három gyermeke született. Legidősebb fia Markos György színész, humorista, akivel többször is együtt lépett fel. Lánya Markos Zsuzsa (1954–1995) volt, és kisebbik fia Markos István, aki Kanadában élt 25 évig, Ottawában és Montreálban járt egyetemre, majd 2001 óta Kanada mellett Magyarországon is oktat és tolmácsol angolt és franciát.

A színpadig:

Már gyereknek is erős fizikumú volt. Édesapja baromfikereskedő volt, gyermekkorában az iskola mellett besegített az üzletbe. A kereskedelmi iskolát elhagyni kényszerült egy komoly konfliktus után egyik tanárával. Először a Róka és Társa cégnél lett autószerelő inas, de 1930-ben ehelyett inkább cirkuszi artistának szegődött.

Vándorévek:

Ezzel kiváltotta családja neheztelését: egy ismerősükhöz Strassbourgba küldték, ő azonban ehelyett Párizsba ment, ahol nyolc hónapot töltött és a Renault autószerelője volt. De ez sem tetszett neki, hazatért és megint artista lett az Alpesi falu varieténél, majd velük Bulgáriába, Szófiába szegődött. Itt, mint a "Hortobágy legyőzhetetlen bikája", birkózószámával járta az országot, Várnában azonban egy török ellenfél legyőzte.
Erre hazatért, és előbb kereskedősegéd lett (a Kálvin téri Szemző divatáruüzletben), de fizikai adottságai ettől az állástól is segítettek neki szabadulni: 1933-ban a Royal Revü Varietéhez került táncosnak. Ez azonban még nem jelentette a színpad és a porond közti választást: egy évre Olaszországba szerződött táncosnak, de utána ismét vándorcirkuszhoz csatlakozott. Katonai szolgálata után az Arizona varietébe szerződött parkett-táncosnak. Karrierje kezdetén arany színű festékkel kenték be, majd rosszul lett. Ekkor figyelt fel rá Miss Arizona, akivel később közösen is fellépett. Innen azért tették ki, mert összeverekedett egy Festetich gróffal. A Kék Egér mulatóból az útja Egyiptomba vezetett, innen Szudánba, Libanonba, Szíriába és Törökországba – mulatókban és varietékben lépett fel. Ezután 1937-ben és 1938-ban Olaszország mozivarietéi következtek (itt együtt játszott például Marcel Marceauval és a fiatal Louis Armstronggal), majd a párizsi Olympia varieté.

Ismét Budapesten, művésznevei:

Hazatérve a Shanghaj Bárban, később az Arizona varietével szemközti Moulin Rouge-ban táncolt. Baráti viszonyba került Kiss Manyival és Latabár Kálmánnal. Színészi karrierje Joe Stan művésznéven akkor indult, amikor Flaschner Ernő, a Moulin Rouge nagyhatalmú tulajdonosa felfigyelt parodizáló kedvére, és színpadra küldte.
1940-ben egy rendelet megtiltotta angol és francia nevű művészek fellépését, ezért korábbi művésznevét fel kellett adnia. Új, egész életre szóló művésznevének az az eredete, melyről ő maga nyilatkozott egy tévéinterjúban, hogy a rádióban meghallotta azt a hírt, hogy meghalt XIII. Alfonz spanyol király, és ezt a nevet választotta spanyolos formában 1941-től.

A háborútól a 80-as évekig:

1944 elején behívták munkaszolgálatosnak, de megszökött és bujkált. Októbertől műtőssegéd volt a Rókus kórházban. Egy itt megismert sebesült orosz tiszt tolmácsaként Szegedre került, ahol beállt segédszínésznek. 1948-ban már újra Budapesten élt. Jó ideig Rodolfó partnere volt a Fővárosi Nagycirkuszban. 1952-ben a Royal Színház tagja lett, majd még ugyanebben az évben a Vidám Színpad társulatához csatlakozott, ami a vándor évtizedek után a megállapodást hozta számára: ezután újabb évtizedekig, egészen nyugdíjazásáig majdnem megszakítás nélkül itt dolgozott.
Már az ötvenes évek elejétől filmekben is vállal szerepeket (ekkor még epizódszereplőként), sőt reklámfilmekben is. Reklámfilmes mondatai közül néhány szinte szállóigévé vált, amelyek a már akkor is élt generációkban ma is alakját idézik fel, például az "Ide figyeljenek, emberek!" mondat.
Egy időre ismét erőt vett rajta a vándorösztön: 1956 nyarán háromhónapos turnéra indult a Szovjetunióba, az 1956-os forradalomból így kimaradt, bár lakását feldúlták. Visszatérése után ismét külföldre ment, Bécsben és Belgiumban lépett fel, többek közt Totò és Vittorio de Sica mellett, dolgozott Jacques Tati gagmanjeként is, de a kitérő után visszatért a Vidám Színpadhoz és a magyar filmiparhoz.

Film- és rajzfilmszerepei:

• 1978 Hatholdas rózsakert
• 1974 Keménykalap és krumpliorr (Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri)
• 1974 Kérem a következőt! (rajzfilmhang)
• 1974 Örökzöld fehérben, feketében (patikus)
• 1974 A Mézga család különös kalandjai (rajzfilmhang)
• 1973 Hét tonna dollár
• 1971 Hahó, Öcsi! (szemetes)
• 1971 Hahó, a tenger!
• 1971 Kapaszkodj a fellegekbe! I-II.
• 1970 N.N. a halál angyala (Tóth)
• 1970 A halhatatlan légiós – akit csak Péhovardnak hívtak
• 1970 Én vagyok Jeromos (Jeromos)
• 1969 Gyere az állatkertbe velünk! Tv-rövidfilm
• 1967 Kérdések a szerelemről
• 1967 Nem várok holnapig
• 1966 Minden kezdet nehéz I-II. – rendhagyó magyar film
• 1966 Közbejött apróság
• 1966 Nem szoktam hazudni
• 1966 És akkor a pasas… (Józsi bácsi)
• 1964 Kár a benzinért (Polacsek)
• 1963 Éjszaka is kézbesítendő
• 1963 Meztelen diplomata (renitens vendég)
• 1962 Csudapest
• 1962 Dunai kirándulás
• 1961 Puskák és galambok
• 1961 Nem ér a nevem (féltékeny férj)
• 1961 Mindenki ártatlan?
• 1961 Napfény a jégen
• 1960 Két emelet boldogság (Albertné udvarlója)
• 1956 Tanár úr kérem… (testnevelő tanár)
• 1956 Dollárpapa (börtönőr)
• 1955 Idefigyeljenek emberek - rövidfilm
• 1953 Ifjú szívvel
• 1953 Kiskrajcár
• 1952 A képzelt beteg
• 1951 Civil a pályán (műtős)
• 1951 A selejt bosszúja
• 1949 Díszmagyar

Mondjuk ma, az út dátuma - ha olvasod, tanulhatsz, ha nem, magadon verd le!

Nem áll szándékomban piedesztált építeni, beérem a tényekkel.

Ők azok "a" nagyok,  kik valóban olyan magaslaton, hogy megöszönni is kevés a penna.

Sorjázik - mi másnak puszta szám, ám nékünk a világ.

Művészek, Emberek, holtukban sem hamvadók, éltükben sem élettelenek, kétségek közt kétségtelenek, hibázóként hibátlanok, örökkön örökké elismer-és. 

Rajtuk a Csillagok pora, felhők közt lábat lógattak, kavicsokat rúgdostak, sírtak, kacagtak, átrajzolták ezt a csúnya világot.

Nekünk.

Kell több?

Ennyivel a legelvetemültebb szodé is beéri.