Vlagyimir Szemjonovics Viszockij

 

Vlagyimir Szemjonovics Viszockij, (Владимир Семёнович Высоцкий), Moszkva, 1938. január 25. – Moszkva, 1980. július 25.; szovjet (orosz) színész, költő, bárd

„Sosem láthattam őt, nem hallgathattam Viszockij dalait. Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem”. (Földes László – Hobo)  

Apja katonatiszt volt, aki végigharcolta a II. világháborút. 1947-1949-ben a szüleivel a Berlin melletti Eberswaldban élt (ahol apja akkor állomásozott, aztán már csak az anyjával, Moszkvában. Az iskola után egy ideig műszaki főiskolára járt, de otthagyta és belépett a MHAT (Moszkvai Művész Színház) Stúdiójába. 1956-1960). A moszkvai Puskin Színházban kezdte meg pályafutását, de hamarosan otthagyta, és megjárt egy csomó más moszkvai színházat is. Az éppenhogy megalakult Taganka Színházba 1964-ben került, és a tagja maradt azután élete végéig. A színházalapító főrendező, Jurij Petrovics Ljubimov mindenben támogatta. Felismerte dalköltői tehetségét is, és lehetőséget adott számára dalai és szövegei felhasználására a színház tevékenységében. Viszockij a Tagankán több mint húsz szerepet alakított, köztük Hamletet.

Gitárral kisért dalai már életében túlnőttek rajta. Az orosz chanson-hagyományok, a városi folklór, a kocsma-, katona-, és börtöndalok megtermékenyítő hatására eredeti, kemény, humoros és tragikus dalokat költött kora ifjúságától kezdve. Több mint ezer dalt írt, néha egy-egy film számára is. Dalainak zöme életében nem került kiadásra, csak agyonjátszott magnetofon-felvételeken terjedt. Versei életében nem jelentek meg. Harminc filmben játszott. Harmadik felesége, Marina Vlady francia színésznő segítségével sikerült egy amerikai koncert-körutat megszervezniük. Néhány magyar filmes (Jancsó Miklós, Mészáros Márta) is segítette a vasfüggöny időnkénti átlépésében.

Az az alkat volt, aki két végén égeti a gyertyát. A színházi előadások nem hátráltathatták a koncertkörutakat és fordítva. Alkoholista lett és drogfüggő. Életében, úgy tűnik, nem diagnosztizálták, de halála után az a vélemény alakult ki, hogy bipoláris (mániás-depressziós) személyiségzavarban szenvedett. Ezt azonban – mivel fel sem tárták – közvetlenül sohasem próbálták meg kezelni, csak a következményképpen kialakult függőségeit.

42 éves korában, szívelégtelenségben halt meg.

Tüntetésszerű temetésén Moszkvában, a Vaganykovói temetőben hatalmas tömeg jelent meg: nem sokkal kevesebben vettek részt rajta, mint II. János Pál pápa temetésén. Röviddel halála után aztán egyre-másra készültek dokumentumfilmek róla. Az orosz nép tragikus hősei között tartja számon.

A 2374-es kisbolygó, amelyet Ljudmila Zsuravljova fedezett fel, Viszockij emlékére a Vladviszockij nevet kapta.

  Egy verse (Baka István fordításában), amelyet Hamlet-előadásai előtt szokott volt előadni s amely ars poeticájaként is felfogható:  

  Az én Hamletem

.

Amit a versem elmondhat, kevés –

Mindenre nincs is felhatalmazásom…

Fogantam én, ahogy kell, bűnben és

Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon.

 

Jól tudtam én, ha elrugaszkodom

S feljebb jutok – a létem lenne zordabb.

Kész voltam várni hát, amíg jogom,

A vérszerinti, ültet fel a trónra.

 

Jól tudtam én, hogy mindent megkapok,

Nem vesztek, így a nyereség se csábít.

Akikkel kardot koptattam s padot,

Szolgáltak engem, mint a trónt apáik.

 

Azt hittem, bármit elfecseghetek,

Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe.

S a grófi, hercegi sihederek

Hallgattak rám, mint banda a vezérre.

 

Halálra rémítettünk minden őrt,

Akár a himlő, terjedtünk a korban.

Késhegyről ettem húst, s alig betört,

Jóvérű paripákon lovagoltam.

 

“Uralkodj!” – ezt mondják majd énnekem,

E billoggal jelölt meg születésem.

S éltem, lovak szagától részegen,

Aztán a könyv ejtett rabul egészen.

 

A szám mosolygott, ám szemem hideg,

Gonosz tüzekkel villogott gyakorta,

Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt.

“Szegény Yorick!” Már visszatért a porba.

 

Előjogon, kitüntetéseken

Nem osztozkodtam, préda sose kellett:

Az elhullót megszántam hirtelen…

És megkerültem lovammal a berket.

 

Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat,

A hajsza minden izgalmát feledtem.

Elengedtem a megsebzett vadat,

S a hajtókat korbáccsal összevertem.

 

Láttam, hogy válnak vad játékaink

Kicsapongássá, botránnyá naponta.

Titokban, éjszaka, a nappali

Sok disznóságot arcomról lemostam.

 

Naponta érve, lettem ostobább,

Papolt az intrika – fülem bedugtam.

Kortársaim s a kor zűrzavarát

Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam.

 

Tudásra éhes elmém, mint a pók,

Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan.

De mire jók a szép gondolatok,

Hol mindenütt otromba cáfolat van.

 

Barátaimmal megszakadt a szál,

Letértem Ariadné fonaláról.

“Lenni – nem lenni?” – töprengtem, habár

E dilemma megoldódik magától.

 

Örökké reng a kínok tengere,

Nyilazhatunk belé – kölest szitába,

E cifra kérdés-ocsúból pereg

A felelet fény-magja tán világra.

 

Meghallva az atyai szózatot,

Mentem, szavában kétely nélkül bízva.

Emeltek a nehéz gondolatok,

De testi szárnyam lehúzott a sírba.

 

A kor ötvözete, ami vagyok,

Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban.

Vért ontottam, mint mások. S mint azok,

Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.

 

Bukásom lett a fölemelkedés.

Ofélia! A rothadásig gyűlöltem.

De eggyé tett azokkal az ölés,

Akikkel együtt fekszem most a földben.

 

Én, Hamlet, aki az erőszakot

Utáltam, a dán koronára köptem.

De ők úgy látták – akartam a trónt,

S a trónért vetélytársamat megöltem.

 

A zseni-szó, akár a lázbeszéd.

Alig születtünk, megles már halálunk.

Van fondorlatos válaszunk elég,

De hozzáillő kérdést nem találunk.